Mint mindig, az ég most is elviselhetetlenül tökéletes volt: kék, pár kisebb, fehér felhőfolttal, amelyeket végigszántott egy szürke zeppelin, oldalán egy hatalmas, színes reklámfelülettel. Azt azonban még a zeppelin se tudta eltitkolni, hogy a tökéletes látvány ellenére az ég teljesen üres.
Lycia az égbe nyúló futurisztikus épületek egyikén, pontosabban az erkélyén nézelődött. Fél nyolc volt, és még túl korán az induláshoz. Azért kicsit kiábrándító, hogy egy fejlett világban még mindig kell dolgozni. Pláne gyerekként. Persze Lycia nem bánja ezt a munkát. Szeret a gépek körül sürgölődni. Először azt hitte, hogy mindig hajnalban fogja kezdeni a műszakot, és majd valamikor este fejezi be. Ennek ellenére hazahozhatja a projectjeit, viszonylag kevés időt tölt az intézményben. Persze ez sem a legjobb, hiszen itthon több minden elvonja a figyelmét.
Bár már születése óta ebben a városban lakott, mindig lenyűgözte a kép, amit ez a hely nyújtani tudott. A fehér, sokablakos épületek, a rendezett, zöld parkok a piszkosfehér talajon… És persze a lakók. Az a sok különféle élet: emberek, robotok, androidok… Megannyi más és más megjelenésű és temperamentumú személyiség.
Kilenc óra tájt érkezett meg az udaci kutatási részleghez, amely a város központjában helyezkedett el. Ez volt a legmagasabb épület a városban. Az egyik oldalán a formák lekerekítettek voltak, itt nem voltak ablakok. A másik felén minden szögletes volt, sok-sok ablakkal. Az épület bejárata előtt, mindkét oldalon egy-egy fehér robot feszített, szoborszerű merevséggel. Arcuk emberi volt, de testükön igen csak meglátszott a fehérre festett króm. Lycia határozott léptekkel tartott feléjük, majd a bejárattól négy méterre megállították.
- Személyazonosság ellenőrzés. Hangminta - jelentette ki az egyik, és a lány elé lépett.
- Lycia Winslett, gépész. Fél tízkor kezdek.
- Hangminta elfogadva, kapu nyitva. További szép napot!
- Neked is - a többség nem foglalkozott a robotokkal, de Lycia mindegyikkel kedves volt. Bár ezek az ajtóőrök nem rendelkeznek tudattal és önálló akarattal, attól még szívesen „elbeszélgetett” velük.
A folyosón azonban rideg arccal vonult végig. Őszintén sajnálta, hogy az utóbbi pár évtizedben az emberek ennyire elhidegültek egymástól. Ugyanis akárhogy próbált az alapvető feladatokon kívül bárkivel is beszélgetést kezdeményezni, azok még csak rá se néztek. A kivétel ez alól Vi volt. Vi Racine már akkor itt volt, amikor Lycia idekerült. Vi idősebb tőle három évvel, de az első perctől jól kijöttek. A szőke, vidám lány segített neki beilleszkedni, kiváló csapatot alkottak. Kettejük közül Vi volt a mérnök, és Lycia a gépész. Amit Vi megálmodott, Lycia elkészítette.
Ezen a reggelen azonban Vi más volt.
- Szia! - köszöntötte hangosan Lycia barátnőjét, amint belépett irodájukba. A mérnöklány a tervezőasztala előtt könyökölt, és csak egy pillanatra nézett fel a gépészre, aztán újra kinézett a fejlesztési folyosóra nyíló irodaablakon. A gépész nem tudta ezt mire vélni. Próbálta kitalálni, mit nézhet Vi, és végül észre is vette. Ősellensége, a bájos de annál aljasabb Dennisse Quentin gépészsegéd rengeteg fém- és acélalkatrészt hurcolt ide-oda a termükben. A csapat mérnöke, a barátságos öregapó, Saturn Haurvyn fennhangon beszélt, és kalimpált ide-oda a kezével, látszott, hogy nagyon magyaráz valamit. Azt, hogy tényleg hangosan osztotta-e az észt, Lycia nem győződhetett meg, hiszen hangszigeteltek voltak a termek. Az azonban látszott, hogy mindketten a főgépész, Ardelle Koninec körül csoportosulnak, aki hegesztőszemüvegben, és a férfi dolgozók örömére mélyen dekoltált felsőben hegesztett épp valamit. Ardelle kiváló munkás volt, Lycia példaképe. Egy darabig csodálattal nézte, ahogy fekete haján megcsillan a szonárhegesztő kékes szikrái, illetve, hogy milyen jól áll neki a hegesztőszemüveg.
Sajnálatos módon nem bálványozhatta magában sokáig, ugyanis Dennisse eléállt, és nyelvet öltött Lyciára, majd lehúzta a fém rolót, hogy végképp ne láthasson senki semmit.
Vi pillanatok alatt perdült meg forgós székén, és ölbe tett kézzel, érzelemmentes arccal meredt a gépészre.
- Késtél - pislogott rá, és hangjában türelmetlenség csendült.
- De hát még korábban is jöttem… - pislogott Lycia értetlenül. Még van 25 perc a hivatalos munkakezdéséig.
- Már kilenckor itt szoktál lenni.
- És? - meresztett nagy szemeket a gépész Vire - Most kicsit tovább aludtam. Fáradt voltam, ez van!
- Szerinted nem titkolnak valamit, de rohadtul? - ez volt az első alkalom, hogy Vi káromkodott Lycia jelenlétében. Legalábbis, a tervezőmérnök értelmében. Ugyanis Vi számára a „rohadt”, „fenébe” és „francba” szavak is csúnyának számítottak.
- Hát… Ezt tisztán látszik - vont vállat Lycia és ledobta a táskáját az asztala mellé. Már épp kényelembe helyezte volna magát a kipárnázott székén.
- Le ne ülj! - kiáltott fel Vi, és hogy még nyomatékosabbá tegye a mondatot, felállt és a gépészre mutatott. Lycia azonnal felpattant és távolabb ugrott a széktől.
- Mi? Mi ért? Mi van? Mit rakott rá az a dög Dennisse?
- Azonnal meg kell kezdenünk a munkát - jelentette be komolyan Vi, és amint látta, hogy társa szabadkozni akar, határozottan elé lépett, és a szemébe nézett - Nem pipálhatnak le. Te jóban vagy Ardelle-el, ugye?
- Hát… Többnyire rám mosolyog, ha ott állok előtte és csillogó szemel nézem…
- Akkor oké. Kávészünetben megkérdezed, min dolgoznak.
- De Vi! Szerinted, mondana bármit is, ha még a rolót is lehúzták?!
- Nem tudom - vont vállat hanyagul a mérnöklány.
- És amúgy is… Ha már munkaidő előtt itt voltak, és alkottak, akkor honnan gondolod, hogy kijönnek kávészünetre?
Látszott, hogy Vi arcán enyhe zavar futott végig, és Lycia szinte hallotta, ahogy agytekervényei dolgoznak, de azért barátnője továbbra is halál komolyan nézett a szemébe. Először csak alig láthatóan, majd egyre biztosabban bólogatni kezdett, aztán szép lassan visszasétált az asztalához és letette kerek hátsófelét a feketebőr székébe. Mindkét öklét az úgyszint fekete bútorra tette, és ideges fejjel szuggerálta a fém rolót, aminek apró résein csak a kék szonárhegesztő fényei szűrődtek ki. Aztán egyszerűen csak lefejelte az asztalt egy fájdalmas nyögés kíséretében.
A gépész, amikor először látta ezt az évek alatt kidolgozott mérnök-koreográfiát, a hasát fogta a nevetéstől, de miután több másik tervező is produkált hasonló mutatványt, komolyan elgondolkozott a mondáson, miszerint a zsenit csak egy hajszál választja el a bolondtól. Azért még mindig Haurvyn mérnökúré volt a kedvence: amint nem jött ihlet, az apró, jóságos öregapó térdre rogyott, és a teremtőre fogott mindent, miszerint nem szereti őt, és nem akarja, hogy fejlődjön a világ.
Lycia ledobta magát a székébe, és körbenézett a szobán. Az ablakokkal szemben, az iroda másik falánál méretes polcok sorakoztak, különböző szerszámokkal és alkatrészekkel. A szoba közepén egy nagy, 5000 fokon sem olvadó, kicsit már rozsdás titániumasztal díszlett. Előtte egy tetszés szerint emelhető és szinte minden irányba mozgatható, biztonsági övvel ellátott szék volt. Ebben ült most a gépészlány. Mindig átjárta a nyugalom, amikor itt ült. Jó, az kivétel volt, amikor egy félőrült, haldokló androidot tettek elé, hogy szedjen ki egy mikrochipet a központi adatlapjáról.
- Megvan! - kiáltott fel Vi, mire Lycia - részben az előző emlékképek hatására - összerezzent. Lassan áttekintett válla felett a lányra. A mérnök úgy állt, mint valami szuperhős, aki épp most készül felreppenni. Mutatóujja a levegőben volt, és meg volt győződve róla, hogy az évezred ötletére jött rá.
- Hallgatlak - lépett mellé Lycia. Utólag rájött, hogy ezt hibásan tette, ugyanis a szőke mérnöklány széttárta a kezeit, majdnem leütve ezzel a gépész fejét. Szerencsére Lyciának volt annyi lélekjelenléte, hogy villámsebességgel lehajoljon, megkockáztatva ezzel, hogy lefejeli a tervezőasztalt. Miután sikerült közelebbről szemügyre vennie Vi rózsaszín magas sarkúját, hálát adott Istennek, Jézusnak, Buddhának és Spongyabobnak is, amiért nem verte be a fejét az íróasztalba. Aztán nagyot koppant a fejbúbja az említett tárgyon. Ez van, kellett neki túl hamar kiegyenesedni. Vi a művelet közben végig magyarázott.
- Most leülök és tervezek egy kémlegyet, ami mikrosztatikus sugarakat keltve halad az atmoszférában, és felkutat mindent az Univerzumban, amit Ardelle alkotott, mert a quantum fizika törvényegyszerűségei szerint a hang… - a gépész határozottan megfogta a mérnök vállát, és teljes erőből lenyomta a székébe. A huppanás hatására Vi az iménti idegösszeroppanásból felépülve pislogással jelezte, hogy újra képes emberien gondolkozni és fogalmazni. - Mondtam már, hogy van egy ötletem? - nézett fel a mérnök egy eszelős vigyor kíséretében barátnőjére. Lycia mosolyogva megforgatta szemeit, majd megpaskolta Vi vállát.
- Saturn Haurvyn véletlenül nem a te nagybácsikád? - a mérnök arcára megvilágosodás ült ki.
- Hogy én erre eddig miért nem gondoltam?! - Vi akkora lendülettel pattant fel, hogy a széke eldőlt. Meglepett arccal sandított át a válla fölött, hogy ránézhessen a földön heverő ülőhelyére, majd kecsesen átlépett felette és kitipegett a szobából. Lycia azt hitte, hogy azonnal Vi azonnal megy is kérdezősködni, de elhaladt a zárt iroda előtt. A gépész felvont szemöldökkel nézte a folyosót, ahol eltűnt barátnője. Aztán még jobban ledöbbent, amikor Ardelle és Dennisse egyszerre léptek ki az irodájuk ajtaján, egy fém asztalt tolva maguk előtt. Egy fehér, olajfoltos lepedővel letakart tárgy volt rajta, azonban Lycia nem tudta kivenni az alakját.
Bolond lett volna nem kihasználni az alkalmat. De sejtette, hogy az öreg nem mondana semmit. Ismerte már. Nem sokára Vi jelent meg a folyosón, két papírpohárral a kezében. Amint meglátta Lyciát az ablakban, széles mosoly ült az arcára.
Aznap nem igazán tették magukat hasznossá, igazából csak lopták a napot, persze ezt azzal magyarázták, hogy próbáltak rájönni, min is ügyködik a szembe szomszéd. Ez komoly szellemi munka, kérem szépen.